Annak a közös projektnek az eredménye, melyet Szőke Erzsébet festőművész alkotásai hívnak életre. Mindkét kép az Ő alkotása.

Alszik az erdő. Nincs semmi nesz. Nincs madárdal, sem zümmögő rovar. Vakító fehér lepel öltözteti a pucér fákat. Eltakarja a göcsörtös ágakat és a barna levélszőnyegeket. A hópelyhek egymásra rakódnak hófehér aurát vonva a kopasz ágak köré. Néha megadja magát egy-egy öregebb ág, dereka roppan a hó-súly alatt. Az ösvény hava ropog a talpam alatt....

A nap még melengetően cirógatta a Földet. Jutott belőle az erdő fáinak is. Ám esténként és a hajnal hűvös óráiban a fázósabb levelek már dideregve bújtak egymáshoz. A fák élénkzöld levélruhája napról-napra változott. Az idő szabásmintái őszi divatot diktáltak. Csak az átalakítás vége maradt mindig ugyanaz. Avarszőnyeg a fák levetett ruháiból....

A forróság mindent átjárt. Az éj sem hozott enyhülést, csak annyiban, hogy nem tűzött szüntelen a nap, de a felmelegedett tárgyak folyamatosan ontották a napközben gyűjtött hőt. Sehol sem lehetett megmaradni. Micsoda nyár, gondolták az emberek, vajon meddig tart még. A vizek partjain valamelyest kellemesebb volt a helyzet. Ott enyhülésre lelhettek....

A hó alatt, a föld mélyén egymagában szendereg a magocska. Szépeket álmodik. Megálmodja, hogyan hajt csírát, szökken szárba. Hogyan moccan meg az első levél-rügy. Hogyan csavarodik ki a fény felé. Hogyan bújik elő az első virág-rügy. Hogyan bontja ki színes szirmait, megmutatva eddig rejtett bibéit, illatával odacsalogatja a méheket, akik aztán...

Erdő szélén, kék ég alatt, tarka virágos rét szaladt. Hosszú hajába befonva, iszalag, réti boglárka. Hullámzó friss vizű patak, tövises iglicét itat. Kedvét leli a határba, virágözön babonázza. Ördögharaptafű, Imola, árvalányhaj vacsora. Hosszan borzolja egy szellő, gyemekláncfüvet, míg felnő.

Bársonyos lila szirmodat selyem napsugár simítja. Méhecskék varázstánca nektárod édes mézzé változtatja. Édes az emlék is, mikor először láttalak, Nagyanyám hátsó udvarában, egy régi szekér alatt. Akkor súgtad a fülembe neved. Pillangóvirág, úgy megkedveltelek. Oly kecses, könnyed sziromruhád. Mexikó bérceit is díszíted lepkevirág, pillevirág....

Rózsaszín szoknyácskáját kibontja a tavaszi napsugár. Méhek hada illatára ide száll. Édes nektárjából sűrű, sárga méz lesz. Sziromleple: piros almaígéret. Ágán két rigó dalol: Csodaszép az élet.

"...az ember egy nyúlfarknyi algoritmus. Tízezer-kétszáznegyvenhét sor."

Mint fekete hópehely, vagy égi tűzből alászálló pernye. Varjak vitorláznak hazafelé, a keleti égbolton. Ott, ahol a nap szokott kelni, de ma nem tette. Így álomszürke helyett ólomszürke lett a világ egész nap. Csak a nagykerék vitt némi színt a város egére, de akkorra beesteledett.