A várakozás békessége

Alszik az erdő. Nincs semmi nesz. Nincs madárdal, sem zümmögő rovar. Vakító fehér lepel öltözteti a pucér fákat. Eltakarja a göcsörtös ágakat és a barna levélszőnyegeket. A hópelyhek egymásra rakódnak hófehér aurát vonva a kopasz ágak köré. Néha megadja magát egy-egy öregebb ág, dereka roppan a hó-súly alatt. Az ösvény hava ropog a talpam alatt. Közel-távol ez az egyetlen hang, mely kísér. Ágyúdörrenésnek hat a csöndben. Fenyves közelébe érek. Suttognak. A szél a fenyőfák fülébe, ők meg nekem adják tovább a tél titkát.

Közeledik a karácsony. A szívekben égig ér a szeretet. Minden évben erre várnak az emberek.

Az erdő szélén szerényen húzódik meg egy kis kápolna. Fehér falaival, behavazott tetejével beleolvad a tájba. Sokan ott keresik Istent. Pedig Ő itt van. A hidegben, a hóban, a fenyők tűleveleiben, a csöndben, a tél minden rezdülésében, a Mindenségben.

A hideg a gondolatokat is fagy-kalitkába zárja. Lassú, álmos szürke felhők kúsznak az égre. Havat hoznak. Hószagú a levegő. Hamarosan hullani kezd. A kivezető utat keresem. Valamit találok itt a csöndben. Valami lapul a hó alatt. A tél titka. A hó, az erdő, a hideg, a csönd. A várakozás békessége.