A levél-ikrek

A nap még melengetően cirógatta a Földet. Jutott belőle az erdő fáinak is. Ám esténként és a hajnal hűvös óráiban a fázósabb levelek már dideregve bújtak egymáshoz. A fák élénkzöld levélruhája napról-napra változott. Az idő szabásmintái őszi divatot diktáltak. Csak az átalakítás vége maradt mindig ugyanaz. Avarszőnyeg a fák levetett ruháiból. Egyedül az örökzöldek tarthatták meg színeiket, és öltözetüket, a többiek meztelenül várták az idő téli kollekcióját. Nem adtak többé táplálékot és otthont az erdő állatainak. Egyrészük elköltözött, másrészük téli álomra készülődött, a többiek a túlélésre rendezkedtek be. A Nap sem túlórázott tovább, gyengébb sugarakkal, minden nappal rövidebb ideig látogatta az erdőt. Az egyik fa legmagasabb ágán ott felejtődött két levél. A szél néhányszor megpróbálta letépni őket onnan. Még egy kisebb vihart is meghívott erre az eseményre, de a két levél nem eresztette el szülőágát. A hideg éjjeleken összebújva biztatták egymást. Elhatározták, hogy meglesik a telet. Onnan a magasból jól belátták az egész erdőt és a szomszédos fenyő cserfes tűlevelei annyit áradoztak a tél csodáiról, hogy a levél-ikrek elhatározták megnézik maguknak ezt a bizonyos téli dizájnt. Azon az éjjelen, amikor hullani kezdtek az első pelyhek, már alig volt élet a két kis levélben. Utolsó pillanataikban még látták hogyan ölti fel az erdő télkirály palástját. Csodaszép volt. Igazat mondtak a fenyő tűlevelei. A két kis levél ekkor egymás kezét fogva hullott alá, rég halott testvéreik közé. Magukkal vitték az emléket a tél csodájáról.