Tragédia

Egy igaz történet... Persze a valósággal való minden nemű egyezés a véletlen műve. Ez az írásom is a kilencvenes években íródott.

A férfit Károlynak hívták. Negyven és ötven közt lehetett, példás családapaként élt, biztos egzisztenciát teremtett szinte a semmiből családjának. Szépen éltek feleségével, Évával és két fiúkkal, Karcsival és Danival. Magába forduló természete lehetett az oka, hogy amikor a baj előszele az első felhőket kergette életük egére, nem beszélték meg, a többi szinte magától történt. Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. Éva hajnali 5-kor kinyitotta a lakásnál található kis boltot. Karcsi elindult reggeli friss péksüteményért, Dani pedig készülődött az iskolába. Nem vette észre senki Károly vívódását. Míg a kávéját itta szeme búcsúzott a közös otthontól. Karcsi visszajött a beszerzőkörútról és leváltotta anyját a boltban, hogy Éva reggelit készíthessen férjének.

• Elutazol? - kérdezte Éva a félig becsomagolt bőrönd láttán - Nem is mondtad.
• Elköltözöm! - válaszolta Károly.
• Tessék? - tett úgy Éva, mintha nem értette volna elsőre mit mondott férje.
• Jól hallottad, mindjárt végzek a csomagolással, csak a ruháimat viszem el. Bocsáss meg nekem. - lábadt könnybe a szeme.

Éva pillanatok alatt zuhant a derült égből villámcsapás állapotába, rá nem jellemző intenzitással nyögte: 

• De hát miért?
• Nézd, nem tudom neked ezt megmagyarázni, megcsaltalak és ezt a kettősséget nem tudom tovább folytatni, szerelmes vagyok más valakibe. Nem tudok így a szemedbe nézni, tisztellek annyira, hogy nem tehetem ezt meg veled. - közben gondosan kerülte felesége tekintetét.
• Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. Olyan szépen éltünk és mi lesz a fiúkkal. Nekik mit fogsz mondani? És a többieknek? Hallod? Hozzád beszélek! - kezdett elhatalmasodni rajta a hisztéria.
• Kérlek, ne rendezz jelenetet. Próbáljuk meg kulturált emberek módjára rendezni a kapcsolatunkat.
• Mégis elárulnád ki az? - próbált lehiggadni, miközben jeges rémület szorította torkát, ahogy egyre inkább tudatosult benne elveszti a szeretett férfit.
• Nem ismered, fölösleges volna megmondanom a nevét - emelte fel Károly a bőröndöt és az ajtó felé indult.

Évának nagyon vissza kellett fognia magát, nehogy utána rohanjon és könyörögni kezdjen. Iszonyatos szorítást érzett a torkán, mintha valaki fojtogatta volna. A sírógörcs kitörni készült, de még tartotta magát.

A bejárati ajtó becsapódott, majd a kapu is bezárult és végül az autó ajtaja. "Most - gondolta Éva - beindítja az autót" - és már hallatszott is a jól ismert zümmögés. "- Elment" - mondta félhangosan - ezt nem hiszem el. Órákig, vagy percekig zokogott, az idő elvesztette jelentőségét. A telefon csörgésére tért magához.

• Szia Kicsim! - halotta Éva az anyja hangját - Mi újság? Hogy vagytok? Képzeld a szomszéd Béla kutyája megharapta a Károlyiék kislányát...
• Anyuci - úgy érezte sikolt a telefonba - ide tudnál jönni? - kérdezte
• Persze Évikém, éppen ezt akartam kérdezni, hogy menjek-e. Valami baj van?
• Majd elmondom, csak siess - tette le a kagylót.

Kiment a boltba, hogy leváltsa Karcsit.

• Apa elment? - kérdezte a srác.
• El.
• Valami baj van Anya? - és gondolatban hozzátette "nem jellemzőek rád az egyszavas mondatok"

Bejött egy vevő, így Éva nem válaszolt a feltett kérdésre, csak legyintett egyet.

Belül vérzett a szíve, ám helyt kellett állnia "Mosoly lebegjen ajkadon, ha vérzik a szíved. Ne lásson át a fátyolon a kíváncsi tömeg." Jutott eszébe ez a versike, egyszer régen valaki ezt írta az emlékkönyvébe. Akármennyire fájt is erőt kellett magán venni. Nem szabad most az ezer kérdéssel foglalkoznia, ami egyszerre követeli a választ, tennie kell a dolgát, mert az élet nem áll meg.

Károly közben megérkezett Klárihoz, a szeretőhöz.

• Na végre, már nagyon vártalak. Gyere pakoljuk ki a bőröndödet. Maradt még valami a kocsiban? - kérdezte
• Igen, majd lemegyünk érte. - ölelte magához az asszonyt, ám nem érezte az annyira várt megkönnyebbülést, amit ettől a perctől remélt. Egyre csak Éva könnyes arca lebegett a szeme előtt és alig tudta visszatartani saját könnyeit.

A környezete nagyon nehezen fogadta el ezt a helyzetet, sok csatát kellett megvívnia. Klári derekasan állta a sarat, viselte a "következményeket" hiszen nagyon szerette a férfit. Közös életük napról napra szebb lett. Ám egyszer csak Károly mégiscsak engedett a környezet nyomásának és visszament a családjához. Klári öngyilkosságot kísérelt meg, szerencsére nem sikerült. Ennek leginkább Krisztián örült, aki a Klári első házasságából született fia volt. Nagyon örült, amikor Károly hozzájuk költözött és alkalmi apukából teljes jogúvá lépett elő. Kölcsönösen kedvelték egymást. Ám most úgy tűnt véget ért a kapcsolat. Éva és a fiúk mindent megtettek, hogy Károly visszataláljon a régi életükbe. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. Károly maga sem értette mi volt az oka, hogy újra Klári karajaiban találta magát. Szüksége volt az asszonyra, mint embernek a levegőre, így egy rövid szünet után ismét találkozott vele.

Éva mivel már gyanakodott, feltétlen bizalmát már sárba tiporták, az első gyanús jelre figyelni kezdte férjét. Talpraesett asszonyka lévén attól sem riadt vissza, hogy kövesse a férfi kocsiját. Már meg sem lepődött, hogy a Klári lakásához vezettek a nyomok. Nem ment férje után megvárta, míg lejön. A várakozás ideje alatt ezer gondolatdémon gyötörte elméjét. Iszonyatos kínokat élt át, hol a kormányra dőlve zokogott, hol szitkokat mormolt a foga közt, hol nekiindult, hogy mégiscsak utána megy felelősségre vonja, vagy nem is tudja mit csinál vele. Végre feltűnt a férfi a ház kapujában és az autójához igyekezett. Éva kiugrott a kocsiból és odaszaladt hozzá. Károly a megdöbbenéstől szinte megbénult, annyira nem számított az asszony felbukkanására.

• Ezt merted tenni? Nem szégyelled magad? - kérdezte Éva és két pofont kevert le a férfinak.

Zokogva szaladt az autóhoz és beletaposott a gázba. A kerekek kipörögtek, és keserves csikorgással engedelmeskedtek a hirtelen indulás parancsának. Ez a momentum eldöntötte a kérdést. Károly visszaköltözött Klárihoz és innen már nem volt visszaút. Fiai fogadták el döntését legnehezebben, de aztán mégiscsak beletörődtek a fordulatba, hiszen tapasztalták, hogy apjuknak ők a legfontosabbak és bármi történt is teljes mértékben mindenben számíthatnak rá. Lassan a kívül álló okoskodók is beletörődtek, hogy szerelméért elhagyta családját, hiszen számtalan ilyen jellegű történetet ismertek. Éva soha nem tudta megemészteni, ami nem csoda, hiszen ő volt a becsapott megcsalt fél. Megalázva érezte magát és ezt nem tudta megbocsátani. Szóval a környezet igyekezett elfogadni az új felállást, hiszen, ha egy férfi ilyen helyzetbe bonyolódik, azt mindig jobban megbocsátják, mintha egy nő tenne hasonlót. Ennyit az egyenjogúságról.

Teltek a hónapok Károly, Klári és Krisztián boldog hármast alkotva élték mindennapi életüket. Ezen a vasárnapon Klári és Krisztián a nagypapához utaztak szülinap és névnap kapcsán. Károlynak hivatalos ügyben néhány napot vidéken kellett töltenie, többször beszéltek telefonon, váltottak néhány sms-t, azt is megbeszélték, hogy autóval elémennek egy kisvárosba. Károly leszállt a cég által bérelt buszról és várta Kláriékat a megbeszélt helyen. Már türelmetlen volt, vagy csak az utólag bemagyarázott rossz előérzet nyugtalanította. Elővette mobilját és rácsörgött Klárira, hogy megkérdezze mennyi idő múlva érnek a megbeszélt helyre.

• Tessék - szólt bele Krisztián a telefonba.
• Mikor értek ide? - kérdezte Károly
• Szerintem öt perc múlva ott vagyunk, ahogy Anya száguld lehet, hogy annyi sem kell. Képzeld papától kaptam egy klassz bicajt, csak majd össze kell szerelni.
• Majd segítek, jó?
• Oké, tudtam, hogy rád számíthatok. Mindjárt ott vagyunk Hello!- tette le a telefont a srác.

Károly mosolyogva gondolt a rá váró kerékpár szerelési feladatokra és ez volt az utolsó nyugodt pillanata. Az elkövetkezendő negyed óra az idegtépő várakozásé volt. Ezután újra próbálta hívni őket, ám a mobilt senki nem vette fel.

• "Mi történhetett?" - tépelődött - "már rég itt kellene lenniük. És miért nem veszik fel a telefont?"

A városka felbolydult, előbb rendőrségi autók száguldottak el abba az irányba, ahonnan Kláriéknak érkezniük kellett volna, majd két tűzoltóautó is arrafelé tartott hátborzongató szirénázással. Károly egyre idegesebb lett. Felhívta Klári apját, hátha tud róluk valamit. Az öreg csak annyit tudott, hogy tőlük már egy jó félórája elindultak, de azonnal felajánlotta érte megy Károlyért és együtt eléjük mennek, hátha lerobbant az autó és Klári nem akar szól, hátha Krisztiánnal ketten meg tudják csinálni. Tíz perc múlva odaért Károly beszállt, közben megszólalt a telefonja.

• Tessék- szólt bele izgatottan.
• Kovács János rendőr százados vagyok.
• Nagy Károly.
• Legyen szíves felvilágosítást adni, hogy az ön tulajdona-e a KML-768 forgalmi rendszámú Toyota Corolla gépjármű?
• Igen az enyém, miért kérdezi?
• Sajnos uram a gépjármű karambolozott. Ön hol van most?
• Z. városban vagyok.
• Ide tudna jönni a helyszínre, két kilométerre Z-től K-felé a 32-es úton.
• Máris indulok. - tette le a telefont.
• Zolikám K felé menj a 32-esen Klári karambolozott.
• Remélem semmi baja a kislányomnak és a kis unokámnak - ijedt meg az öreg.

Pár perc múlva odaértek a helyszínre. Először csak a rendőrautókat és a tűzoltókat látták. Nem akarták őket odaengedni, csak amikor elmagyarázták mi közük a balesethez nyílt meg a rendőrkordon. Ahogy közelebb értek szörnyű látvány tárult a szemük elé. Az egész környéket a tűzoltáshoz használt hab borította. Egy civil ruhás rendőr sietett eléjük.

• Kovács János vagyok - nyújtott kezet Károlynak.
• Nagy Károly. Önnel beszéltem telefonon?
• Igen szerencsére komputerrel felszerelt rendőrautóval jöttünk, így elég volt betáplálni a rendszámot és máris megkaptuk a tulajdonos, vagyis az Ön adatait. Sajnos az autója megsemmisült, körül belül csak a rendszámtábla maradt meg, ami a kisodródáskor leesett az autóról.

Károly nem hitt a szemének. Az árokban, ahol szerteszéjjel égett autódarabok hevertek az egyik megperzselődött fa tövében fekete zsákkal letakart testet vett észre. A fáról valami ragacsos kulimász csüngött le.

• A hölgy az ütközéskor kirepült a szélvédőn sajnos az a fa állította meg a zuhanásban és azonnal szörnyet halt még mielőtt kigyulladt volna az autó. Ült még valaki az autóban? - kérdezte a rendőr.
• Igen, a fia Krisztián - nyögte Károly - Ő is meghalt?
• Valószínűleg, bár a testét nem találtuk meg, de ha az autó felrobbanásakor még benne ült akkor már nem is fogjuk. A nyomszakértők már mintákat vettek a hamuból, ha emberi maradványokat is tartalmaz akkor a fiú benne égett az autóban. Hogy mi okozhatta a balesetet, azt csak a vizsgálat lezárásakor tudjuk majd megmondani.
• Ez szörnyű - ordított fel Károly és vad férfi zokogás rázta meg.

Zoltán a fájdalomtól nem tudott megszólalni, szeméből patakzottak a könnyek, mikor tudatáig hatolt az információ, hogy legkedvesebb lánya és kis unokája nincs többé.

Károly nem tudta levenni szemét a letakart testről és a fa törzsén lévő valamiről és amikor rádöbbent, hogy az Klári agya, akkor értette meg igazán szerelme nincs többé. Pokoli fájdalom szorította mellkasát. Szemét az égre emelte és kérdőn és vádlón meredt fölfelé.

• Miért tetted ezt? - kérdezte.

Bár nem volt különösebben vallásos érzete, hogy itt valami felsőbb hatalom avatkozott az életébe. Lerogyott az árok szélére, keze önéktelenül a földet markolászta. Csak arra tudott gondolni legjobb volna most azonnal meghalni.

Hirtelen valami megsimogatta lelkét. Egy pillanatra Klári testetlen sziluettjét pillantotta meg, ahogy Krisztiánt kézen fogva felfelé tart. Még visszanézett egy pillanatra, odaröppent Károlyhoz, könnyű csókot lehelt arcára. - Ne sírj szerelmem, ha eljön a te időd is, majd találkozunk. Örökké szeretni foglak.

• Anya, mennünk kell - fogta meg kezét Krisztián és elindultak fölfelé.
• Ezt úgysem hinné el senki - motyogta Károly maga elé - és én sem hiszem.

Nehezen tudott elszakadni a helytől. Később keresztet állítottak ide, és Károly amikor csak tehette virágot vitt, gyertyákat, mécseseket gyújtott. Úgy érezte szerelmét örökre elvesztette. Évához nem mehetett már vissza, de ha mehetett volna sem akart, egyedül élte tovább hétköznapjait és ünnepnapjait és még nagyobb intenzitással fordult fiai felé. Igazából már csak akkor volt boldog, amikor velük lehetett, értük tehetett valamit. Ezt a srácok odaadó szeretettel hálálták meg és lassan-lassan kibékítették Károlyt sorsával. A szerelemmel ugyan többé nem találkozott, de legalább megismerte Klári mellett, ha csak rövid időre is. 

Sok embernek ennyi boldogság sem adatik meg.