Mese a tökmagról, aki világgá ment

Szőke Erzsébet festménye - akvarell 297 mm x 210 mm

Élt egyszer egy gazda, akinek rengeteg földje volt. Hogy, hogy nem egyik esztendőben a földje nagy részén tököt termelt. Olyan bő termést takarított be, hogy nem is nagyon tudott mit kezdeni a rengeteg tökkel. Hatalmas társzekerekkel több város piacaira is elküldte a szolgáit, hogy adják el a termést. Ahogy a város felé haladt az egyik ilyen szekér, hirtelen egy döccenőnél leesett egy nagy tök és messzire gurult. A szolgálók nem vették észre, így a szekér tovább haladt.

A leesett tök egy darabig kucorgott az árokban, s kiáltozott a szekér után, de testvérei bizony nem tudtak rajta segíteni. Magára maradt. Ahogy elcsendesedett a környék arra repült a Varjú. Meglátta a magasból a zöldfűben virító narancsszínű valamit, s leszállt megnézni mi az.

Megörült, amikor meglátta.

- Hm, gondolta milyen finom csemege lesz ebből, azzal belecsípett a tökbe.

A tök éppen elbóbiskolt, de az éles fájdalomra összerezzent, meglátta a Varjút és azon nyomban rájött, hogy itt bizony belőle varjú-vacsora lesz.

Nosza, neki indult, hogy elkerülje a további csapásokat s begurult egy bokorba.

A Varjú éppen elbámészkodott és tervezgette, hogy milyen részletekbe falja fel a váratlanul elé került elemózsiát. Amint így ábrándozott tekintete visszatévedt a tökre, azaz, csak a hűlt helyére. Izgatottan járkált fel alá, s közben károgott, hogy vajon hová is lett a finomság.

Hamarosan egy egész csapat varjú keveredett oda, akik felfigyeltek a lármára.

- Menjetek innen – kiabált rájuk Varjú – nincs itt semmi érdekes.

- Dehogyis nincs – vetett ellent az egyik frissen érkezett fekete szárnyú – biztosan nem a semmiért rohangálsz itt fel-alá és károgod tele az egész környéket. No, halljuk mit találtál?

- Mondtam már semmit se – sunyta le fejét Varjú, aki nem akart osztozni társaival.

- Hm. Csakugyan? – kérdezte egy másik a csapatból – Akkor ez itt mi? – mutatott a bokorban kucorgó tökre. Csőrével kigörgette a rejtőzködőt a bokorból.

Szegény tök minden ízében reszketett, amíg a varjak egymásnak estek, hogy melyiküké legyen az ízes falat. Míg a vita dúlt két élelmes varjú a csapatból neki esett a töknek s igyekeztek csőrükkel minél nagyobb darabokat megszerezni, hogy aztán messzire repüljenek vele a többiektől, hogy nyugodtan elfogyaszthassák a frissen szerzett zsákmányt.

A tök hiába könyörgött, hogy ne bántsák, bizony nem figyeltek rá a marakodó varjak. Addig-addig vagdalták csőreikkel, míg szegény tök kettéhasadt.

A varjak gyorsan nyelték az édes tökhúst és a finom magvakat. A fehér magvak szorosan bújtak egymáshoz és igyekeztek elbújni a varjak elől. A civakodók közül hirtelen a Varjú, aki először látta meg a tököt észrevette, hogy élelmes társai már javában falatoznak a tökből, így egy pillanat alatt ott termett, hogy megvédje zsákmányát. Kiterjesztette szárnyait és csőrével a falatozók felé csapkodott, akik kissé hátrébb is húzódtak a harcias fellépés elől. Egyikük azonban még kitépett búcsúzóul a tökből egy jókora darabot, épp a magház részből, ahol a rettegő kis magok bújtak el.

Hirtelen az egyik magocska kicsusszant a biztonságosnak vélt tokból és messzire repült. Torkában dobogott a szíve és igyekezett meglapulni. Azt gondolta, hátha sikerül valahogyan megmenekülnie. A varjak nem vették észre, így elhatározta, hogy világgá megy. Megsiratta testvérkéit és a tököt, aki eddig biztonságban tartotta, mert bizony a varjak egy morzsácskát sem hagytak belőlük, és elindult a nagy kalandra.

Hosszú úton, számtalan viszontagságon keresztül vándorolt. Hol hangyák elől, hol madarak elől, hol pedig más erdei állatok elől kellett menekülnie. Volt, hogy természeti katasztrófák, megáradt patakok, mély szakadékok és szélviharok akadályozták menekülését. És bár sokszor került nagy veszedelembe, de mindig sikerült valahogy minden nehézségen keresztül vergődnie.

Végül egy széles mezőhöz érkezett. Ősz volt, még néha melengető napsugár cirógatta a téli álomra készülő fákat, de már minden nap rövidebb ideig, és bizony az éjszakák egyre hidegebbek voltak. A kis tökmag sokszor didergett hajnalonta, így amikor a széles mezőhöz ért, elhatározta, hogy bizony elbújik a földbe a hideg elől, csak átvészeli valahogyan a telet, aztán tavasszal, majdcsak lesz valahogy.

Így is lett. Az eső segített neki jó mélyre a földbe bújni, már nem fázott a kis tökmag, hanem bevackolta magát a puha meleg földbe. Álomba szenderült, és álmában a széles mezőn kihajtott tavasszal és hamarosan sok kis apró tök várta, hogy hatalmasra nőjön és megérjen az őszi betakarításra.

Telt-múlt az idő és a kis tökmag egyszer csak arra ébredt, hogy körülötte a talaj egyre melegebb, s valami huncut kis napsugár hívta, csalogatta, hogy bújjon csak ki a földből. Aztán meg is jelent egy kis zöld száracska, ami egyre csak nőtt, míg a széles mezőt befutották a tökindák. A kis tökmag még jóval előtte elhatározta, hogy bizony elmeséli majd az utódainak, hogy honnan is került ő ide és milyen kalandokkal teli útja volt, amíg a széles mezőhöz nem érkezett.

Így volt mese volt, aki nem hiszi, csak kérdezzen meg egy kis tökmagot. Bizonyosan ő is hallott a világgá ment tökmagról és ismeri a történetet.