Dóra tündérmeséje 1. rész

Első rész - A találkozás

Élt egyszer a világban, hetedhét országon túl, de kettőn innen egy csodaszép királyságban egy öreg király. Nem volt neki egyebe, mint egy gyönyörű leánygyermeke, akit még az édesanyja nevezett el Dórának. Ez a név azt jelenti: Isten ajándéka. Sajnos az anyuka nem sokáig vigyázhatott rá, mert nem sokkal a kislány születése után egy undok-ronda békával találkozott a kertben a kisebbik tó partján, aki elrabolta a királynét.

A király mindenhol kerestette, de bizony sehol sem akadtak a nyomára, így hát egyedül nevelgette Dóra hercegnőt, aki szinte mindenben hasonlított édesanyjára. Meseszép volt, és csudakedves, ezért aztán mindenki szerette.

A szolgák lesték kis úrnőjük minden szavát. Dóra hercegnő nem szeretett parancsolni, minden szolgálótól szelíden kérte, amit szeretett volna, ezért aztán minden szolga inkább volt barátja, mint szolgája, mégis valamennyien az életüket adták volna érte. Minél nagyobb lett a kis hercegnő, annál okosabbá és szebbé vált, édesapja nagy örömére.

Az öreg király - aki egyáltalán nem volt még öreg, csak nagyon megviselte a bánat, amelyet felesége elvesztése okozott - nos a király gyakran magával vitte Dórát, amikor az erdőben vadászott. A kislány nagyon élvezte ezeket a kirándulásokat. Imádta az erdőt, szerette a növényeket és az állatokat. Történt egyszer, hogy az édesapja megpillantott egy gyönyörű aranyszőrű szarvasünőt, nosza nyomába eredt lábánál csaholt a két hűséges vadászkopó Szaladj és Szimat. Az apródok és vadászok, akik kísérték a királyt valamennyien, mintha egy kimondatlan parancsnak engedelmeskedtek volna, követték urukat a sűrűbe.

Dóra hercegnő magára maradt, de nem vette észre, mert egyre csak a feje fölött összeboruló fák zöldjében gyönyörködött, és válaszolgatott a madarak feleselésére. Egy fényes szőrű kis póni vitte hátán a kislányt, aki a Szellő névre hallgatott, kisgazdája csak azt vette észre, hogy a póni egyszer csak megállt.

Ekkor már nagyon mélyen benn jártak az erdőben, amely egyre sűrűbb lett, és valahol az út is elveszett a lábuk alól. Dóra azonban nemcsak szép volt, okos, és kedves, hanem bátor is, így aztán nem ijedt meg a saját árnyékától. Még attól az árnyéktól sem, amelyik követni kezdte a sűrű félhomályban. Szellő idegesen horkantott és valamit böködni kezdett az orrával. Dóra lepattant a nyeregből, hogy szemügyre vegye mit talált a póni.

Egy vén farönk volt, és a tövében valami csillogott.

- Mi lehet ez - hajolt közelebb Dóra.

- Jaj, kérlek, segíts - mondta a kis lény.

Képzeljétek egy tündér volt, a vén fa gyökerei közé akadt a szárnyacskája, és sehogyan sem tudott szabadulni.

Dóra ügyesen szétfeszítette a gyökereket, melyek a szárnyacskára csukódtak és a tündér máris kiröppent a fogságból. Nem ment ám messzire, odaröppent Dóra karjára, apró lábacskái bizsergették a kislány bőrét. Csak nézték egymást hosszan, sokáig, mindent tudóan, aztán a kis tündér illedelmesen meghajolt, lekapta fejéről hófehér Petúnia virágból készült kalpagját és így szólt:

- Üdvözöllek Dóra hercegnő - és közben egy kicsit még el is pirult.

- Honnan tudod a nevem? - mosolygott rá a kislány - és ki vagy te?

- A nevedet mindenki ismeri a környéken - pirult el a feje búbjáig a kis tündér - az én nevem Csillagvirág és a Virágtündérek családjába tartozom.

- És hogy kerültél ide? Hiszen itt nincs egyetlen egy virág se.

- Ó, ez egy hosszú történet, de tudod mit, amíg odavezetlek a tisztásra, ahol édesapád és a vadászok vannak, addig elmesélem.

Azzal kényelmesen elhelyezkedett Dóra vállán, selymes, fürtös hajacskájából kényelmes ülőkét font magának, és ott utazott velük tovább.

Előbb azonban Szellő fülébe súgta merre kell menniük.

- Amikor ma reggel végeztünk a feladatainkkal, és tisztára söpörtük a virágokat, melyekben lakunk, begyűjtöttük a nektárt, amivel táplálkozunk felkerekedtünk néhány barátommal és a Mackómentes tisztáson akartunk bújócskázni. Én voltam a hunyó, és elkezdtem számolni, arra még emlékszem, hogy a bátyám elsuhan mögöttem, így biztosra vettem, hogy az öreg fűzfa körül fog elbújni, de aztán egy nagy szél kerekedett és hiába kiáltoztam, hiába próbáltam kapaszkodni bizony elsodort, a fejemet is beüthettem valahová, mert elszakadt a Petúnia kalapkám, nézd, itt. - mutatta Dórának - és aztán csak arra emlékszem, hogy valami nagy nedves közeledik felém és fújtat. Juj, de borzasztóan megijedtem.

Dóra értetlenül nézett a kis tündérre.

- És mi volt az a borzasztó valami?

- Most már tudom, hogy a pónid orra. A vén fa foglyul ejtett, és ha nem jársz éppen arra, minden bizonnyal elemészt.

- Örülök, hogy arra jártam - mosolygott a kislány - hanem mesélj még nekem, hol éltek és hogyan? Hányan vagytok? És milyen játékaitok van?

- Ó, kisfenség, nem is tudod mekkora megtiszteltetés ez számunkra, hogy szólhatunk veled. Amit legelőször el kell mondanom neked, az, hogy bennünket nem láthatnak az emberek, ez alól csak azok számítanak kivételnek, akik valamilyen módon kapcsolódnak hozzánk. Ha például maguk is valamilyen tündérfajhoz tartoznak.

- De hát én kislány vagyok, egyszerű kislány - kerekedett el Dóra szeme - akkor hogyan lehetséges, hogy mégis látlak?

- Azt hiszem erről Tündérkirálynőt kell megkérdeznünk, aki a legbölcsebb a tündérek között és mindent, de mindent tud. Mert bizony én nem tudom, hogyan lehetséges ez, eddig még egyetlen egy ember sem látott, sem engem, sem a családom többi tagját, pedig gyakran ott mennek el a közvetlen közelünkben. Hanem most már hamarosan elérjük a tisztást, ott lesz Édesapád, aki már nagyon aggódik érted és kérlek szépen nehogy említsd neki a találkozásunkat.

- De miért? - kérdezte Dóra - az én apukám olyan jó. Biztosan elrendelné, hogy ne háborgassák az otthonaitokat.

- Ne említsd neki, se másnak, mert bajba kerülhetünk, kérlek, ezt ígérd meg.

- Jó, megígérem - szomorodott el Dóra, mint mindig, ha nem értett valamit.

A szél kutyacsaholást hozott feléjük és hamarosan megpillantották Szaladj és Szimat feléjük futó alakját. A kutyák hamar odaértek, és Csillagvirág búcsúzni kezdett a kis hercegnőtől.

- Ne menj még - kérlelte Dóra - szeretném, ha mesélnél.

- Sajnos nem maradhatok - súgta fülébe Csillagvirág - de hamarosan felkereslek majd a palotában, és akkor mesélek.

- Megígéred? - kiáltott utána a kislány.

- Drága gyermekem - érkezett éppen oda az édesapja - csakhogy meg vagy végre, annyira aggódtam - ölelte keblére az öreg király, s mindjárt kérdések özönét zúdította a kislányra - Merre jártál? Nem féltél? Kivel beszélgettél?

- Senkivel - nézett rá könnyben úszó szemekkel a gyermek.