A kismanó szerencséje

Benjámin manó elindul megkeresni a Szerencsét...

Történt egyszer, hogy a Gombavári manónemzetség egyik ifjú tagja, nevezetesen Benjámin, akit a Szerencse fiaként ismertek elhatározta, hogy vándorútra indul. Meg akarta keresni azt a bizonyos Szerencsét. A manóiskolában sok mindent megtanult már róla. Tudta például, hogy a négylevelű lóhere levelei a hitet, a reményt, a szeretet és a szerencsét képviselik. Volt is egy ilyen négylevelű lóheréje, az anyukája hímezte a manósapkájára. Éppen azért, hogy csemetéjét mindig szerencse kísérje.

Benjámin nagyon kíváncsi kis manó volt, így hát édesanyja a tarisznyájába tett néhány finom manópuszedlit, a kulacsába a legfinomabb málnaszörpből készített itókát és sok szerencsét kívánt neki, azzal útjára engedte. A kismanó felnyergelte Csini-csigát, a csinos ajtóscsigát és elindultak Csiperke-völgy lejtőin. Majd az Árvégű-fülőke-hegy meredek útjain vágtattak tovább, mígnem elérkeztek a Bíbor-galóca-folyóhoz, melynek különös színű habjain apró levélladikok várták őket. Ezeken átkelve megpillantották a Haris-erdőt, ahol a manónemzetség tudós könyvei szerint az egyik tisztáson kezdődött a Szerencse-földje.

A hosszú úton igencsak megéheztek, így hát nekiláttak a puszedlinek és a málnaszörp itókának. Jót ettek, ittak és elaludtak. Benjámin álmában találkozott egy aranyhajú tündérrel, aki így szólt hozzá: - Holnap jókor reggel keresd meg Szerencse-földjén a harmadik sziklagyepen növő Kankalint, akit Szent Péter kulcsának is neveznek. Kérd el tőle a kulcsot, s menj a tizenkettedik fához. Ott találsz egy odút, annak az ajtaját nyitja a kulcs. Oda van elrejtve Szerencse elveszett kincse, amit el kell vinned neki! Ne feledd, ez nagyon fontos!

Azzal a tündér elillant, Benjámin orrát pedig csiklandozni kezdte az első ébredező napsugár.

Hamar talpra ugrott: - Ébredj kedves kis barátom! Indulnunk kell – mondta Csini-csigának.

Hamarosan útra keltek és az álombéli tündér szavait követve meg is találták Kankalint, aki átadta a kért kulcsokat. Továbbindultak a tizenkettedik fához, de az odút sehogyan sem lelték. Igen ám, mert az egy varázsodú volt, nem találhatta meg akárki.

A kismanó csüggedten csóválta a fejét:

- Most hogyan tovább – kérdezte Csini-csigát – azt mondta a tündér, hogy nagyon fontos megtalálni a kincset, el kell vinnünk Szerencsének.

A közelben nyílott a Zsálya, aki érdeklődve figyelte a vándorokat, majd így szólt:

- Azt nem mondta neked a tündér, hogy csak az találhatja meg az odút, akinél a szerencse jele van?

- Nem – felelte Benjámin – Csak azt mondta, hogy az odúban lévő kincset el kell vinnünk Szerencsének. És, hogy ez nagyon fontos! De, mondd csak, milyen jelről beszélsz?

- Sokféleképpen jelenhet meg a szerencse, itt van például a malac, a gomba, a patkó, a kéményseprő, a katicabogár, a makk, a halpikkely, a háromlábú béka, az elefánt, vagy a nyúlláb. Egyikből sincs nálad?

- Nincs – tárta szét kezét a manó fiú.

- Hopp, majd elfelejtettem a legfontosabbat – kiáltott Zsálya – a négylevelű lóhere.

Benjámin arca felderült: - Nagyszerű, hiszen az van a sapkámon – ugrott fel örömében.

- Azzal azt hiszem, van egy kis baj – csóválta fejét Zsálya

Benjámin lekapta a sapkáját a fejéről és nem akart hinni a szemének. A négylevelű lóhere eltűnt, mindössze egyetlen levélke maradt, de annak is hiányzott a fele.

- Hová tűnt? – vakarta meg a kobakját és könnycseppek gyűltek a szeme sarkában – hiszen anyukám hímezte!

Csini-csiga szomorúan billegette a szarvacskáit: - Sajnos megettem.

- Megetted? – hördült fel a manófiú – hogy tehetted?

- Éhes voltam. És a legfinomabb manóföldi fűből készült. Az a kedvencem. Nagyon sajnálom. – sóhajtott Csini-csiga.

Nem volt mit tenni, valahogyan pótolni kellett a veszteséget. Szerencsére Zsályának támadt egy remek ötlete. Füttyentett egyet, mire köré sereglettek a környék szorgos hangyái. Tanakodtak egy darabig, aztán a hangyák magukkal vitték Benjamin manósapkáját és néhány gondolatnyi idő után már hozták is vissza rajta zöldellt a legszebb lóhere, amit valaha is manósapkára hímeztek.

Benjámin a fejére tette a sapkát, s abban a pillanatban megjelent az odú a tizenkettedik fán, kinyitotta az ajtaját és megtalálta a kincses ládát, amiben a szerencse arany lóhere medálja volt.

A manófiú felpattant Csini-csiga hátára, aki olyan gyorsan vágtatott vele Szerencse házához, hogy még a harmatos ösvény is porzott utána. Elvitték Szerencsének a rég elveszett ékszert. Szerencse nagyon boldog volt, mert ennek a medalionnak varázshatalma volt. Aki csak megérintette egész életében szerencsés lett.

Így aztán Szerencse elindulhatott vándorútjára, hogy mindenkit szerencséssé tegyen, de előtte még Benjámin kezébe adta a medaliont, majd megsimogatta a fejét és szerencse-csókot lehelt a homlokára. A manófiúnak most már nemcsak a sapkáján volt lóhere, hanem a homlokán is ott volt a szerencse jele.

Visszatértek Csini-csigával Manóföldre és boldogan és szerencsésen éltek, amíg meg nem haltak.