A csoda-kert

Volt egyszer, hol is volt? Igen, tudom már, egy nagyváros szélén volt egy csodálatos kert. Miért is volt olyan csodálatos ez a kert? Elsőre semmi különös, olyannak tűnt, mint bármelyik kert, mégis, ahogy közelebb kerültünk hozzá, minden pillanattal több és több csodát mutatott.

A kertet egy idős bácsi gondozta nagy szeretettel. Mindent, de mindent tudott az ott élő növényekről és az arra járó állatokról is, akik között voltak hasznosak és kevésbé hasznosak, de a bácsi igyekezett mindegyiket befogadni és segíteni. A bácsi – nevezzük csak Nagyapónak – minden reggel végig járta a kertet, elbeszélgetett a gyümölcsfákkal, volt egy-két kedves szava a veteményekhez, megcsodálta a virágokat, akik örömükben még szebben virítottak és édes illatukkal ajándékozták meg Őt. Minden élőlény jól érezte magát a szeretet kis szigetén tökéletes harmóniában.

Történt egyszer, hogy Petykó, Nagyapó legkisebb unokája néhány napot a kertben töltött. Éppen nem volt óvoda, vagy a csuda tudja már mi volt az oka, de Nagyapó nagyon örült, hogy a legkisebbnek is megmutathatja a kert csodáit.

Csakhogy Petykó éppen nagyon rosszkedvű volt, így nem figyelt Nagyapó meséire a kis barackfáról, a diófáról, sem a vakondokról. Sőt, fel-alá szaladgált a kertben lerombolta a vakondtúrásokat, felfordított egy vágtázó csigát, és amikor az almafa éppen le akarta fékezni ágaival, bizony letörte az egyik kis friss hajtást.

Nagyapó szomorúan figyelte, hogyan tombol a kisfiú, de érezte, hogy nemsokára rá is hatással lesz a kert nyugalmat árasztó kisugárzása és lecsendesedik majd, és akkor megfigyelheti a kert csodáit.

Egyelőre Petykónak eszébe sem volt fékezni, csak szelte a kert útjait keresztbe kasba. Hiába szólongatták szelíd szóval a tulipánok és jácintok, hiába intette finoman az orgona és hiába csóválták fejüket a karcsú nárciszok bizony a kisfiú oda se figyelt rájuk.

Hanem aztán egyszer csak mégis megállásra késztette az út közepén egy összegömbölyödött sündisznó. Éppen hogy nem lépett rá a kis sünire, de bizony megszúrta a nagylábujját.

Petykó felvisított a fájdalomtól és rögtön le is ült épp a süni mellé. Nagyapó is ott termett, hamarosan, hogy megnézze mennyire komoly a baj. Persze Petykó fájdalmának nem voltak látható nyomai, a süni pedig lassan szimatolva dugta ki orrocskáját, hogy megnézze mi ez a ribillió.

- Nocsak, tüskéshátú barátom, hol jársz erre? – kérdezte szelíden Nagyapó.

- Ő a barátod? – kérdezte megszeppenve Petykó.

- Bizony, nagyon jó barátok vagyunk.

- Akkor miért szúrt belém?

- Talán nem figyeltél eléggé, hogy éppen erre visz az útja. Talán nem kellett volna olyan gyorsan rohangálnod, hiszen így elszalasztod a csodákat.

- Miféle csodákat Nagyapó? – kíváncsiskodott a gyermek.

- Például nem hallottad, hogyan kérlelnek a tulipánok és a jácintok? Vagy hogyan szólongat az orgona? Biztosan azt sem láttad, hogy a nárciszok integetnek neked.

- Semmi ilyesmit nem láttam. Ezek csak virágok.

- Csak? – kérdezte szemöldökét felvonva Nagyapó – tudod-e, hogy a legszebb meséket éppen a tulipánoktól hallottam. Na és az orgona? Nemcsak az illatát ontja ám, hanem gyönyörű történeteket gyűjt mindenféle dologról.

- S ugyan honnan veszi? – makacskodott a kisfiú – Talán a tévében látta? Vagy az interneten?

- Nem Petikém! Éppenséggel a legjobb történeteket a cinkék és a vörösbegyek hozták neki. Nincs szüksége se televízióra, se internetre, csak kinyújtóztatja ágait, s kérleli a madárkákat, hogy megpihenni az ő ágaira szálljanak, s amikor megteszik, a ringatásért cserébe elmesélik mit hallottak a világról. Az orgonabokor olyan, mint egy panzió a kismadaraknak. Pihenés mellett ételt is kínál nekik. Nézd csak! – fogta kézen unokáját és az orgonabokorhoz vezette.

Petykó sántikálva követte Nagyapót és persze hitetlenkedve lépkedett az orgonához.

Még nem volt igazán ráhangolódva a kert ritmusára, így nem vette észre, hogy az orgonabokor kecses meghajlással fogadta a közeledőket. S Nagyapóval rögtön beszédbe is elegyedett. Persze ezt csak az öregember hallotta, mivel az ifjú gyermek fülei még zárva voltak a csodák előtt.

- Üdvözöllek Nagyapó! De örülök, hogy látlak és hogy lassításra bírtad ezt az ifjú embert, mert bizony úgy száguldott itt el mellettünk, hogy majd levitte a nyomában támadt szél valamennyi virágomat.

- Nem én voltam kedves Orgona, hanem a Sünike, ő fékezte le a fiatalurat. De had mutassam be neked a legkisebb unokámat, aki, ha megismer benneteket, biztosan jó barátotok lesz.

Peti izgatottan figyelt és törte a fejét vajon kivel beszélget Nagyapó.

A válaszra nem kellett sokáig várnia, mert Nagyapó bemutatta őt az orgonabokornak.

- No, Petikém Ő itt az Orgona. Köszönj szépen neki és mutatkozz be, ahogy tanítottalak, s ha csendben maradsz, és igazán figyelsz, nemcsak úgy a szemeddel, hanem a szíveddel is, akkor meghallod majd te is mit mesél.

Petykó behunyta a szemét és jó mélyen beszívta az orgonaillatot, orra alatt elmormolta a nevét és valami köszönés félét is, és láss csodát meghallotta, amit az orgona mondott.

- Picit hangosabban beszélj, kérlek, mert nem hallom, amit mondasz.

Az orgonának gyönyörű hangja volt, olyan, mintha egy templomi orgona beszélne, mély búgó hangon.

Petykó döbbenten hallgatta a válaszát, mert nem számított rá, hogy bármit is hallani fog.

- Teeettteee tényleg tudsz beszélni? – hebegte.

- Persze, hogy tudok. Mi itt valamennyien tudunk beszélni, csak nem mindenki hallja meg. Csak azok, akik a szívüket is kinyitják és nemcsak a fülüket.

- És mesélsz nekem valami érdekeset? Nagyapó szerint nagyon sok történetet tudsz. Mondd csak, honnan szeded őket?

- Tudod Petykó, ahogy Nagyapó is mondta én szívesen vendégül látom a madárkákat. S némelyikük nagyon messziről érkezik. Betérnek hozzám egy kis ringatásra, olykor énekelek is nekik, vacsorát is kapnak.

- S mit vacsoráznak a madarak?

- Ó, hát természetesen rovar-salátát, egy kis finom orgona-teával. Épp a minap járt nálam egy mezei poszáta. Ha hallanád milyen csodaszépen énekelt. Hazatért téli vándorútjáról és elénekelt nekem egy szép dalt, amit Afrikában tanult. Még most is hallom azt a gyönyörű éneket. Mert látod nemcsak történeteket gyűjtök, de bizony dalocskákat is.

Azzal Orgona mély búgó hangján elénekelte Petykónak a legújabb dalt, amit a poszátától tanult.

Peti, mintha egy álomvilágba csöppent volna. Szinte látta, a dalból kibontakozó történetet. Megelevenedett szeme előtt az afrikai erdők világa, az elefántok komótos lépdelése, a gazellák szökellése és az oroszlánok félelmetes bömbölése. Még egy mókás kis majmot is látott, amint éppen banánt eszegetett.

Az ének után búcsút vettek Orgonától és Nagyapó tovább vezette a kert útjain. Meglátogatták az almafát, akinek a hajtását véletlenül letörte. Bocsánatot is kért a kis fától és mindenképpen segíteni akart. Gondolta visszaragasztja a letört ágacskát. Persze Nagyapó ezt nem hagyta, de az almafa nagyon örült, hogy Petykó így megszelídült és ilyen jól nevelt, hogy tudja, ha valami kárt okozunk, meg kell próbálnunk helyre hozni.

Így elfogadta a bocsánatkérést és megmutatta Petinek, hogyan alszanak néhány levelén a bebábozódott hernyók, s elmesélte, hogy valamennyi bábból csodaszép pillangó lesz.

- De Almafa a hernyók nem károsak? Nem rágják meg a leveleidet? – kérdezte a kisfiú.

- Tudod Peti, Nagyapó gondoskodik róla, hogy ne legyen az ágaimon sok hernyó, de néhányat azért megtartok, mert nagyon szeretem a pillangókat. És tudod ők is részt vesznek a beporzásban, így aztán nekik is köszönhető, hogy gyümölcsöt ehetsz.

- És a méhek? Nem ők porozzák be a virágaidat? – kíváncsiskodott tovább a gyermek.

- De bizony, ők is gyűjtögetik a virágport és egyik virágomról a másikra szállva ők is részesei ennek a folyamatnak.

- S mellé még finom mézet is készítenek. – nyalta meg a szája szélét Peti.

- Erről jut eszembe – szólalt meg Nagyapó – talán ennél egy kis mézes kenyeret?

- Bizony az nagyon jó lesz – csillant fel Petykó szeme, és elindultak a házikóhoz.

Petykó jóízűen falatozta a mézes kenyeret és közben a kert csodáin gondolkodott.

Elhatározta, hogy a kert minden élőlényét felkeresi, hogy minél többet tudjon meg a csodakertről és persze Nagyapó munkájáról is. Az is eszébe jutott, hogyha nagy lesz, akkor ő is így fog gondoskodni a környezetéről, ahogyan Nagyapó teszi.

Nagyapó éppen hozott neki egy kis finom bodzaszörpöt a mézes kenyér után.

- No, miben mesterkedsz ifiúr? – kérdezte a kisfiút.

Petykó nem szólt semmit, mert éppen egy hangyát figyelt, amint az asztalon lévő egyik morzsával birkózott. A morzsa túl nagy volt, a hangya pedig túl kicsi, így aztán nehezen vette a hátára, kicsit imbolygott, amíg el tudott vele indulni a hangyaboly felé.

Peti követte a kis hangyát és jól megfigyelte a hangyafészket.

Ott volt csak igazán sürgés-forgás. Nagyapó hozott Petykónak egy nagyítót, hogy jobban szemügyre vehesse a hangyák életét. Közben mesélt is róluk, mert bizony a hangyák is hasznosak a kertben. Hiszen megeszik a rovarpetéket, lárvákat, apró rovarokat.

Ahogy nézegette a hangyákat felbukkant a közelben egy tücsök is. Peti ámult bámult milyen sokféle élőlénnyel találkozott rövid idő alatt. A tücsök gyönyörű ciripelésével ajándékozta meg Petykót barátsága jeléül.

A kisfiú Nagyapóval együtt tovább bóklászott a kertben. Megpihentek a diófa lombja alatt, s meghallgatták mit mesél a diófa.

- Szerbusz Petykó – köszöntötte Diófa a kisfiút – a minap erre járt a keleti szél legkisebb fia, s leveleimbe súgott egy mesét. Kíváncsi vagy rá?

- Szerbusz Diófa – felelte Petykó most már egyáltalán nem lepődött meg, hogy a csodakertben a diófa is beszél – szívesen meghallgatom a mesédet.

- Történt egyszer, hogy egy messzi vidéken élő diófának egyetlen diója termett csak. Igen ám, de az a dió bizony színarany volt. Jöttek is rengetegen megcsodálni a különös termést. Sokan megpróbálták el is csenni, ám a diófa nagyon vigyázott egy szem termésére. Ágait jó magasra emelte, s hiába próbálkoztak mindenféle trükkökkel sehogyan sem fértek hozzá az arany dióhoz. Így volt ez egy jó ideig, míg egyszer csak a vén diófa elszunyókált. A szomszédos fán várakozott egy szarka. Ahogy észrevette, hogy a vén diófa elszundított, nosza, odaröppent az aranydióhoz, leszakította és elröpült vele. A véndiófa megsiratta elveszített arany-gyermekét, de mit is tehetett volna? Nem tudott a nyomába eredni a tolvaj szarkának. Hanem egy arra csellengő vándorlegényke előkapta a csúzliját és pont a szárnya tövén találta el a szarkát. A szarka kiejtette csőréből az aranydiót, s az messzire gurult be a sűrű bokrok közé. Arra bóklászott egy sündisznócska, aki megismerte az aranydiót és visszavitte a diófához. Megörült a vén diófa, hogy arany-gyermeke visszatért hozzá. Megköszönte a süninek a szívességet és azóta is boldogan éltek. Hacsak az arany dió el nem gurult valamerre.

- Jaj, de jó, hogy a süni visszavitte az elveszett diót – sóhajtott fel a mese végén Petykó.

Nagyapó pedig máris terelgette a vakondtúrások felé, hiszen itt még volt Petinek egy kis helyrehozni valója.

Először a véletlenül felfordított csigát engedte útjára. Nagyapótól közben azt is megtudta, hogy a házas csigák rothadó gyümölcsökkel és sérült növényi részekkel táplálkoznak, így nem okoznak kárt a kertben. Persze a csiga úgy megijedt a hirtelen felborulástól, hogy jó darabig nem jött elő a házából, hiába énekelte neki, hogy

"Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki. Kapsz tejet, vajat, holnapra is marad. Ha nem jössz ki megbánod. Nem leszek a barátod."

Háromszor is elénekelte neki ezt a kis dalocskát, mire az egyik szarvát óvatosan kidugta.

A csigával nem tudott beszélgetni, hiszen a csigák csendes jószágok, nincs hangképző szervük, ám nem mindennapi a haslába, aminek araszoló mozgását köszönheti. A nagyítóval jól látta a kicsinyke fejét és a jellegzetes tapogatókat, amivel a csiga érzékeli a világot. Különleges mintázatú csigaházat is érdeklődve figyelte meg, s Nagyapótól azt is megtudta, hogy egész életében együtt nő az állattal.

- Tudod Nagyapó, hogy az oviban mit tanultam meg először rajzolni?

- Csak nem csigát? – nevetett Nagyapó.

- De bizony. És az egyik legjobb barátomnak éppen Csiga a jele az oviban.

Tovább mentek a vakondtúráshoz, hogy Petykó azt is rendbe hozza, hiszen korábban belerúgott párszor. Ám mire odaértek a vakondtúrás már szebb volt, mint annak előtte.

- Nahát, ez meg hogy lehet? – csodálkozott Peti.

- Az csak úgy lehet – mondta Nagyapó – hogy Vakond úr bizonyára erre járt és megjavította. S tudod-e , hogy mit eszik a vakond?

Petykó a fejét rázta, mert fogalma sem volt, hogy mivel táplálkozik a vakondok.

- Kedvence a földi giliszta, de megeszi a cserebogarat, ganajtúró bogarat, lótetűt is, úgyhogy szívesen látjuk a kertben.

Miután így körbejárták a kertet Petykó elfáradt. Nagyapó készített neki egy függőágyat a barackfa két legvastagabb ágához rögzítve. Boldogan aludt el, a Barackfa álomba mesélte a kisfiút, aki a Csoda-kertről álmodott.