A becsapott aranyhal

Egyszer volt, valahol, hol is lehetett volna máshol, mint egy kristályvizű tavacskában. Itt éldegélt, de nem egymagában, egy aranyhalacska. Ez a halacska nagyon, de nagyon kíváncsi volt. Mindenbe beleütötte volna az orrocskáját, ha lett volna neki. No, de köztudott, hogy a halaknak nincsen orruk. Így aztán a mi halacskánk naphosszat csak úszkált ide-oda a kristályvizű tóban.

Addig úszkált fel, s alá, amíg egyszer csak találkozott egy furcsa vízi lénnyel. Első látásra nem tudta eldönteni, hogy hal-e az illető, vagy valamiféle kétéltű, mert még soha életében nem látott hozzá hasonlót.

- Hát te ki vagy? - tátogta felé.

De bizony a vízi lény rá se hederített. Talán nem hallotta, amit a halacska tátogott? Vagy netán nem beszélt halul? Még az is lehet, gondolta a halacska és bátran közelebb úszott a fura szerzethez. Egyenesen testéhez képest hatalmas szemei elé.

Most már, ha akarta, ha nem észre kellett vennie a halacskát a jövevénynek. De bizony, hogy észrevette, s rögtön rá is meresztette hatalmas szemeit.

Egy darabig csak bámultak egymásra. Nem lehetett tudni melyikőjük fél jobban a másiktól, mígnem végül a halacska csak vette a bátorságot és újra megkérdezte tőle kit tisztelhet benne.

- Katalufa vagyok. - tátogta a vízi lény.

Egész jól beszél halul, gondolta a halacska, csak egy egészen kicsi akcentusa van. Talán külföldi, latolgatta magában.

- Nem vagyok külföldi, a nagyapám volt az. - meresztette hatalmas szemeit Katalufa.

A halacska nagyon meglepődött, tán hallja a gondolataimat? Vagy véletlenül kimondtam, amit gondoltam - morfondírozott magában.

- És mi járatban vagy errefelé? - kérdezte, hogy zavarán átlendüljön.

- Én itt lakom, amellett a bodros békaszőlő melletti üregben. - válaszolta Katalufa.

- Csak még sosem találkoztunk, azért kérdeztem. - szabódott a halacska.

- S neked van neved? - kérdezte a nagy szemű.

- Carassius Auratus a hivatalos nevem, de mindenki csak Fátyolkának hív. Emiatt - tartotta a nagy szemű hal elé farokúszóit, melyek fátyolszerűek voltak.

- Aha, értem - bólintott Katalufa - és mondd csak nem rokonod véletlenül a mesebeli aranyhal, aki teljesít három kívánságot?

- Dehogynem, a másodunokatestvérem. Ő a leghíresebb a családunkban.

- És nem szeretnél hozzá hasonlatos képességek birtokába jutni?

- Márminthogy.... tátotta nagyra a száját Fátyolka.

- Igen, igen, van egy közeli ismerősöm, aki meg tudja ezt neked adni, hogy kívánságokat teljesíts. Milyen menő lennél. Hm? Érdekel?

Fátyolka magának sem merte bevallani mennyire vágyik arra, hogy a híres unokatestvére képességeit birtokolja, vagy bitorolja? Már maga sem tudta.

- Ezen gondolkodnom kell egy kicsit, aludnom rá egyet - mondta Katalufának - holnap visszajövök és megbeszéljük. Jó?

Azzal megbillentette fátyolszerű farokúszóit és hazafelé vette az irányt.

- Jó, jó - kiáltott utána Katalufa - csak ne sokáig gondolkodj, nehogy elússzon a lehetőség.

Fátyolka nem sokat aludt ezen az éjszakán, egyre csak a különös találkozás járt az eszében, és persze az, hogy mitévő legyen. Éljen a lehetőséggel és kívánságokat teljesítve utazza körbe a világot, vagy maradjon szerényen az eddigi kis életében. Egymást váltogatták a gondolatai és a félelmei. Mi történik, ha rossz ember hálójába kerül, és gonosz kívánságokat kell teljesítenie, vagy mi lesz, ha rosszul sül ez az egész és egy tepsiben végzi.

Hajnaltájban nagy nehezen mégis csak aludt valamicskét. Álmában is a nagy kérdés foglalkoztatta és a híres unokatestvére is felbukkant a habok közt és óvva intette a nagy kalandtól.

Reggel aztán, ahogy az első napsugár világosabb kékre festette a tavat elhatározta, hogy inkább nem él ezzel a lehetőséggel, túl nagy a felelősség kívánságokat teljesíteni. Inkább a tájékára sem úszik ennek a különös halnak.

Telt-múlt az idő, és végül mégiscsak a bodros békaszőlő felé sodorta egy áramlat. A nagy szemű már várta. Messziről integetett úszóival.

- Na végre, már azt hittem úszódba szállt a bátorságod és el sem jössz.

- Nem is akartam - motyogta Fátyolka, de aztán mégis csak közelebb merészkedett - végül is mondhat nemet is.

De addig beszélgettek és Katalufa addig ecsetelte neki a kívánságteljesítés jó oldalát, hogy végül mégis csak ráúszott a dologra.

Katalufa oldalán elindult a tó mélye felé, hogy felkeressék azt a bizonyos közeli ismerőst.

Fátyolka csodálkozva figyelte merre is úsznak, elhagyták a tündérrózsa szépséges virágait, majd az úszóbékaszőlőt és a lápi buzogányokat is. Kezdett gyanakodni, amikor a sulyom erdeit is maguk mögött hagyták, mert ilyen messzire még sosem merészkedett hazulról és nem sok jót hallott az idetévedt halaktól, de Katalufa csak úszott tovább, hátra sem nézett, hogy követi-e a kis aranyhal.

Aztán megérkeztek a festő kagylók sűrűn lakott vidékére. Itt élt víz alatti barlangjában a szivárványos ökle, vagy más néven petikehal. Katalufa egyenesen idetartott.

Fátyolka vonakodva követte, nem sok jót hallott erről a sugárúszójúról.

Petikehal már előre dörzsölte az úszóit, hiszen régen megegyezett már Katalufával, hogy szerez neki egy aranyhalat, akit aztán jó pénzért eladhat. A pénzen sok-sok festőkagylót vehet az újabb és újabb ivadékai számára. Már meg is egyezett egy emberrel, aki a parton várta az aranyhalát, hogy betehesse egy akváriumba.

- Meg is érkeztünk - fordult Katalufa Fátyolka felé, itt a barátom, aki segít neked olyanná válni, mint az unokatesód.

Fátyolkának sehogy sem volt ínyére ez az egész, de győzött a kíváncsisága, így beúszott a szivárványos ökle barlangjába. Petikehal egy hálót borított rá, s akárhogy ficánkolt, próbált szabadulni, tátogott segítségért, bizony a part felé úszott vele.

Nagyszemű Katalufa visszaindult bodros békaszőlős otthonába, elégedetten számolgatta a halpénzt, amit Petikehaltól kapott. Cseppet sem hatotta meg Fátyolka szorult helyzete. A szivárványos hal pedig sebesen vonszolta zsákmányát a találkozó helye felé.

Fátyolka hatalmas könnycseppekkel a szemében arra gondolt, hogyan lehetett ilyen hiszékeny. Nagyon félt és szomorú volt. Talán hátralévő életét egy befőttes üvegben, vagy egy akváriumban kell leélnie? Minek is hitte el ennek a jött-ment Katalufának ezt az egész kívánságteljesítős butaságot? Most mi lesz vele?

Egyszer csak egy hollóhal, egy közönséges árnyékhal csapott le Petikehalra és úgy arrébb penderítette, hogy csak úgy nyekkent. A háló kioldódott és Fátyolka, amilyen gyorsan csak tudott elúszott egy nagy üreg mögé, onnan figyelte az eseményeket.

Az árnyékhal nagyon megdorgálta Petikehalat, mint kiderült, ez már nem az első eset, hogy aranyhalat próbált eladni.

A hollóhal, mint egy árnyék, jó darabon elkísérte Fátyolkát a hazafelé vezető úton. Elmesélte, neki, hogy régi jó barátja a mesebeli aranyhal kérte meg, hogy tartsa rajta a fél szemét, nehogy valami kalamajkába keveredjen.

Így aztán Fátyolka, a becsapott aranyhal alaposan megtanulta a leckét, dehogy vágyott ő már bármilyen képességre, csak hazajusson a kényelmes kis otthonába. Soha többé nem adja ilyesfajta kalandra az úszóit. Megköszönte az árnyékhalnak a segítséget és közelébe sem ment többé idegen halféléknek. Így volt mese volt, kopoltyúja és úszója benne volt.